Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tóth Réka: Szeretett iskolámnak (Berlin, 2012. január 4.)

Mikor megkérdezik tőlem, életem melyik szakaszára emlékszem vissza a legszívesebben, a válaszom mindig: az általános iskolás évekre. Ilyenkor gyakran mered rám csodálkozó tekintettel a kérdező: Ugyan miért? Az meg hogy lehet? Mi lehetett annyira különleges abban a néhány évben? Ilyen és hasonló kérdések tömkelegét tükrözi a tekintete.

Ez azonban engem egy csöppet sem zavar. Büszke vagyok rá, hogy olyan gyerekkorom volt, amit nem tud felülmúlni sem a gimnáziumi évek féktelensége, sem az egyetemisták végtelen szabadságérzete. Természetesen ezért elsősorban szüleimnek, és egykori iskolám, a Fekete István Általános Iskola tanárainak tartozom mély hálával.

Az unalmas, elcsépelt mondást, miszerint „az iskola a diák második otthona”, gyakran egyszerűen elengedjük a fülünk mellett. Ugyan miért is gondolnánk bele, mit is jelenthet valójában ez a mondat, mikor 6 és 18 éves korunk között minden évnyitón, minden ünnepélyen és minden tanévzárón ezt szajkózzák nekünk a felnőttek? Ők ezt valóban komolyan gondolják? IGEN.

Nem csupán az osztályban eltöltött órák száma mondatja ezt velem, az általános iskolás évekre nosztalgiával visszatekintő öregdiákkal. Életem fontos momentumai zajlottak itt, azok, amelyek egy embert emberré tesznek:

Itt tanultam meg, hogyan alkalmazkodjak társaimhoz, hogyan válhatok egy közösség hasznos tagjává, hogy mi a kötelességtudat, hogy „magamnak tanulok”. Csupa olyan szemlélettel lettem már ekkor gazdagabb, melyek végig segítségemre voltak, későbbi tanulmányaim során.

Az általános iskolában szereztem első igaz barátaimat, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, és évente egyszer mindannyian találkozunk. 10 éve már, hogy elballagtunk, mégis, minden osztálytalálkozó olyan, mintha csak egy osztály-buli lenne a hétvégén, ami után hétfőn újra ott ülünk a Fekete István Általános Iskola padjaiban, és kedves tanárainknak, Szép Ági néninek, Boros Éva néninek, Andrási Marika néninek, Pinczehelyi Kati néninek, Ildikó néninek, Hollósy Boglárka néninek, Bognár Balázs bácsinak, Mészáros Margó néninek, Juni Béla Bácsinak, Horváth Gabi néninek, Danis Alica néninek, Kemény Viktorné Panni néninek, Kálmán Klári néninek, Cséby Maja néninek isszuk minden szavát.

A legvédettebb évek voltak ezek, mikor a világ végét a főút jelentette, mikor nem különböztetett meg minket frizura, ruházat, bőrszín sem származás. Egy nagy, vidám baráti körré kovácsoltak bennünket tanáraink, akiknek egyáltalán nem volt mindegy, hogyan telik el felettünk a 8 iskolás év Almásfüzitőn. Nem csupán a tanórák kiemelkedő minőségét tartották szem előtt, de gondosan ügyeltek arra is, hogy a szünetek is játszva, mégis hasznosan teljenek.

Ági nénivel számtalanszor indultunk kisebb kirándulásokra a lakótelepen, ahol nem kellett tartani a száguldozó autósoktól, és kétes szándékú idegenektől. A közeli füves pályát látogattuk meg ilyenkor, ahol szabadon futkároztunk, játszottunk. Elsétáltunk a Duna-partra, ahol a csigaházakat és kagylókat gyűjtöttünk, melyeket aztán rajzórán hasznosítottunk kis műveinkhez. Játszva tanultuk a természetet, úgy, ahogy talán maga Fekete István is tette. A szabadban a jó levegőn, futkározva, mozogva töltöttük el így a tanórák és a napközi közötti szünetet, nem pedig egy betonudvaron, falak közé zárva a városi forgalom füstjében. Az iskola egy védet burkot biztosított a számunkra, olyat, amire minden kisgyermeknek szüksége van.

Az általános iskola után Tatára kerültem, itt, az Eötvös József Gimnáziumban töltöttem gimnazista éveimet. Bár felbecsülhetetlen az a tudás, és tapasztalat, amit ebben az öt évben szereztem, a gimnáziumra mégsem gondolok vissza akkora szeretettel, mint egykori iskolámra Almásfüzitőn.

A középiskolát az egyetemi alapképzés követte Budapesten, az Eötvös Loránd Egyetem Bölcsészettudományi Karán, ahol germanisztika szakot végeztem. Örömmel emlékszem vissze erre az időszakra, a felszabadult, gondtalan egyetemista világra. Bár az anyaság gondolata fényévekre volt tőlem, azt mégis biztosan tudtam már akkor is, hogy nem szeretnék gyereket nevelni Pesten. Egyszerűen nem gyereknek való.

Ma Németországban, Berlinben élek és tanulok. Nehezen találunk Európában nagyobb metropoliszt. Nap, mint nap látom az iskolás gyerekeket felszállni a metróra. Szorosan összebújva, katonás sorban menetelnek tanító nénijük után, nehogy valamelyiknek nyoma vesszen. Ilyenkor elgondolkozom arról, vajon képes-e arra egyáltalán egy város, hogy minden feltételt biztosítson egy biztonságos, nyugodt gyermekkorhoz? Vajon mennyire lehetnek meggyőződve arról a szülők, hogy a csemetéjük jó helyen van, ahol testileg és lelkileg egyaránt pozitív irányba fejlődik?

Egyet kell, hogy értsek Rousseau pedagógiájával, miszerint ahhoz, hogy egy gyermeket érdemben okítani és nevelni legyünk képesek, máshogyan kell őt megközelítenünk, mint a felnőtteket. Míg a felnőttek világa racionális és logikus síkon mozog, addig a gyermekek fejlődésében ezek a szempontok aligha játszanak lényeges szerepet. Hiszen mikor tűnődik egy hatéves az infláció, a gazdasági válság a tőzsde vagy a család jelenlegi anyagi helyzetén? Mikor tervezgeti a középiskolás és egyetemi tanulmányait? A hatásait érzi ugyan, hogy nincs csoki és vidámpark, de hogy ennek mi az oka, azt nem értheti még. Emlékszem, mikor kicsi voltam, egy társas házban laktunk. A lakásban nem volt szabad labdáznom, hogy ne zavarjam a pattogtatással a szomszédokat. Az egészből bennem csak az tudatosult, hogy nem szabad labdáznom, és hogy ez milyen szomorú.

A gyerekeket a játék és a felfedezés öröme élteti, hihetetlen módon a mának élnek. Az őket érő érzelmi, és hangulati hatások formálják leginkább kis lelküket. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy azok az ingerek, melyeknek kitesszük őket, szükségszerűen pozitívak legyenek. Gondoljunk csak bele! Mi segítheti inkább gyermekeink fejlődését: egy városi iskola, rengeteg diákkal, kevés személyes térrel, betonozott udvarral, melynek kerítésén túl jönnek-mennek az autók és az idegenek? Vagy egy kis vidéki iskola, ahol családias a légkör, ahol csemeténk otthonosan mozog, ahol nincs zaj és füst, és ahol az oktatás a természethez közel folyik? Azt hiszem, mindannyian az utóbbit választanánk.

Szükség van ilyen iskolákra! Ez nem pénz vagy hatalom, hanem emberség kérdése! Kell, hogy számítson annyit a jövő nemzedéke, hogy ne lépjük tovább egy vállrándítással a fölött, hogy hol töltik el napjuk jelentős részét gyermekeink! Így gondolná Rousseau, sőt Fekete István is, és így gondolom Én is!

 

 
 

 

Profilkép



Statisztika

Online: 1
Összes: 84387
Hónap: 1175
Nap: 36